A Svéd Akadémia Tisztelt Tagjai!

New Yorkban élő boszniai művész vagyok, munkásságom fókuszában a népirtás, a kollektív emlékezet és a trauma áll. Azzal kapcsolatban írok önöknek, hogy 2019-ben az irodalmi Nobel-díjat Peter Handkének ítélték, és arról írok, hogy ez a döntés milyen hatást gyakorolt rám és a többi túlélőre az október 10-i bejelentés óta. Miután teljes sokkban és hitetlenkedésben számos cikket elolvastam a döntésről, hálásan és megkönnyebbülve láttam, hogy újságírók, írók és közéleti személyiségek világszerte nem feledkeztek meg arról, hogyan tagadta Handke nyilvánosan a srebrenicai népirtást, és milyen lelkes támogatója volt Slobodan Miloševićnek,  Ratko Mladicnak, és Radovan Karadžićnak (utóbbi kettőt a Hágai Nemzetközi Törvényszék elítélte háborús bűnök, emberiség ellen elkövetett bűncselekmények és népirtás miatt, amit a kilencvenes években Bosznia-Hercegovinában követtek el). A sok publikált válasz aláhúzza azt az erős érzelmi, pszichológiai és fizikai reakciót, amit az önök meghökkentő ünneplése kiváltott.

Azonban ezekből a cikkekből hiányzik, hogyan éreznek ténylegesen azok az emberek Handke Nobel-díjával kapcsolatban, akik hazánkban túlélték a népirtást és a tömeges kivégzéseket, amiket ő tagad. Ezért következzék itt rövid magyarázata annak, mennyire fájdalmas és támadó az önök választása az én közösségem számára mind Boszniában, mind a diaszpórában.

Könnyedén elővehetnénk a közhelyet, hogy egy művész politikai és erkölcsi alapállását válasszuk el a munkásságától, de én amellett érvelnék, hogy ilyet várni a mai politikai klímában észszerűtlenségre és szándékolt tudatlanságra vall. És mindez különösen veszélyes ebben az esetben, mikor a szerző a szavakat arra használja, hogy történelmi tényeket torzítson és erodáljon velük. Máris nagy közönsége van, akik hisznek neki vagy szimpatizálnak vele - önök most ezt a közönséget exponenciálisan megnövelték. Sőt, csak azok a kiváltságosok, akiknek az életét nem érinti vagy veszélyezteti Handke működése, csak ők ragaszkodhatnak ahhoz, hogy műveit azok mérgező hatása nélkül értékeljék. Még akkor is, ha önök kizárólag az irodalmi teljesítményét jutalmazzák, felfoghatatlannak tartom, hogy figyelmen kívül hagyják késői műveit, amik őt népirtók szövetségeseként állítják be, és Szerbia nacionalista ideológiáját elferdítve mutatják. Tudatában vannak annak, hogy az önök téves döntése relativizálja és legitimálja a legnagyobb kegyetlenségeket, amit európai földön elkövettek a 2. világháború óta? Tudatában vannak annak, hogy az önök döntése, és az azzal kapcsolatos elszámoltatás hiánya hogyan hat bosznia-hercegovinai túlélőkre, sőt, azok millióira világszerte, akiknek hasonló kínokat kellett átélniük?

Az elmúlt tizenöt évben - számos önkéntes közreműködésével - befogadó tereket alkottam és fejlesztettem mintegy válaszképpen a szenvedéseinkre, hogy emlékezzünk, gyászoljunk és gyógyuljunk. Ezek közé tartozik a ŠTO TE NEMA - a srebrenicai népirtás évente felállított nomád emlékműve. Az emlékmű ötödik bemutatására éppen Stockholmban került sor 2010. július 11-én. Olyan mélyen megrázott az önök döntése, hogy amióta bejelentették, képtelen vagyok aludni. Minden nap erőfeszítés, hogy a munkámban jelen legyek, és a másokkal való interakciókra összpontosítani tudjak. Bármilyen ételt veszek magamhoz, az hasmenés formájában távozik. Gyakran összeomlok és sírok. Nehezemre esik a többi bosnyák barátomra figyelni és segíteni azokat, akik hasonló tünetektől szenvednek. Azt kérdezem magamtól, valóban jelen tudunk-e lenni egymás számára, ha egyszerre szenvedünk hasonló tünetektől.

A mellkasomban állandó a fájdalom annak ellenére, hogy mély levegőket veszek. A szorongás állandósult a gyomromban. Napokba telt, amíg ráébredtem, hogy minden, amit tapasztalok, az a testemben hordozott trauma megjelenése. Legyengít, mintha félig ébren lennék és félig álmodnék. Az a helyzet pedig, amit önök létrehoztak, testi újratraumatizálódást okoz. Ráébredek, hogy minden traumának, amit a túlélők hordoznak, saját kiváltó pontja van. Az enyém nyilvánvalóan ez. Sebezhető pillanatban érkezett, akkor, mikor épp nagy munkában voltam különböző civil szerb szervezetekkel, hogy a ŠTO TE NEMA tizenötödik bemutatóját megszervezzem Belgrádban 2020. július 11-én. Ez az ideiglenes emlékmű tizennégy különböző városba utazott 2006 óta - ironikus módon azóta, amióta Handke dicshimnuszt zengett Milošević sírjánál Szerbiában. Belgrádi partnereimmel a legtöbb beszélgetés arról folyt, hogy kitaláljuk, hogyan tudjuk ezt az efemer emlékművet biztonságosan felállítani. Hogyan tudjuk az installációt alkotó adományozott csészék ezreit megóvni -  egyet-egyet a srebrenicai népirtás mind a 8372 áldozata számára? Hogyan biztosítsuk, hogy egyik önkéntesünket vagy a járókelőket - aki részt vesznek a műben azzal, hogy egy csészét a földre helyeznek és megtöltik bosnyák kávéval azok számára, akik már sosem térnek vissza, hogy igyanak belőle - nem fogják bántani a nacionalisták? Testőrökre lesz szükségünk végül, és a testőrök meg fognak-e tudni védeni minket a fizikai bántalmazástól?

A családomat elüldözték szülővárosomból, Banja Lukából, mikor tizenöt éves voltam. A százezres lakosság túl nagy volt ahhoz, hogy egyszerre végezzenek velünk. Tehát, miután arra kényszerítettek, hogy mindent magunk mögött hagyjunk, az elkövetők nemcsak az otthonainkat és a tulajdonainkat foglalták el, de időt szakítottak arra is, hogy városunk kulturális műtárgyait is megsemmisítsék. Mind a tizenhat mecsetet, amit a 16-17. században építettek, amik túléltek két világháborút, felrobbantották. Az utcák és közterek neveit megváltoztatták, és ez mai napig úgy maradt a nacionalista propagandának köszönetően, ami megsemmisítette a város multikulturális örökségét, ahol születtem és felnőttem. 

Külföldi barátaim, szeretetük és szimpátiájuk ellenére nem érthetik meg teljesen a dühömet és csalódottságomat. Frusztrál, hogy nem képesek megérteni a félelmet a teljes megsemmisüléstől, de hogy is tudnák? Képzeljék el, hogy Handke írott szavai az önök megsemmisítéséhez járulnak hozzá - az önök családja, az önök városa, az önök lányai és fiai megsemmisítéséhez. Akkor is kitüntetnék?

Peter Handke nem az első és nem is az utolsó népirtás-tagadó. Nem is ez az első hallatlan hibája az önök titkos szavazóbizottságának, aminek választottja valójában nem érdemli meg ezt a nagytekintélyű elismerést. Talán egyszerűbb lenne apátiába esni, figyelmen kívül hagyni a Nobel-díj fontosságát annak ellenére, hogy mostantól Handke minden könyvborítója és minden róla írt cikke Nobel-díjasként fogja őt feltüntetni. A Nobel-díja örökre az övé, ezt a történelembe írják. Ezért fogják dicsőíteni, és ezért fognak rá emlékezni a múló felhördülés ellenére, amit az önök döntése okozott. Ez az önök célja, hogy behunyják a szemüket, hogy csöndben maradjanak, amíg mindez elül? Nem gondolják, hogy a szavai bátorítani fogják a nacionalizmus szégyenletes növekedését mindenütt a régióban?

Az önök döntése, hogy egy népirtás-tagadót, egy háborús bűnöket pártolót ünnepelnek, hogy egymillió dollárral küldik haza, megbocsáthatatlan gonoszság, arrogancia és rombolás. Direkt módon részesévé teszi önöket a trauma és az erőszak folytatásában és elmélyülésében, amit a túlélők elszenvedtek. Handke tagadása újra láthatatlanná és jelentéktelenné tesz minket, mintha az életünknek nem lenne értéke vagy jelentése. Az önök gesztusa mint bizottság gyilkosságot, kínzásokat és népirtást tagadókká teszi önöket. Ez az örökség, amiről emlékezni fognak önökre.

Őszinte tisztelettel:

Aida Šehović 

Fordította: Lénárd Anna

Aida Šehović New York-ban élő, Boszniában született művész. Ő az alapítója és a gondozója a ŠTO TE NEMA nomád emlékműnek. 

A levél eredetije itt olvasható.

Boszniában járva sok helyen látjuk megjelenni ezt a fehér tizenegy szirmú virágot. Legtöbbször vékony fehér fonalból horgolják, a közepe zöld. A horgolt virágot aztán lehet kitűzőként vagy hajdíszként használni. A nyomott verzióját láttam T-shirtön, kulacson, táskán, könyv borítóján, és természetesen az utóbbi egy évben megjelent szájmaszkon is. 

Az utcán is gyakran szembejön velünk. A főváros Tito marsallról elnevezett fő sugárútján egy egész túzfalat beborító legális graffiti hirdeti angolul, hogy az itt élők nem felejtik el Srebrenicát. 

De megjelenik sok helyen spontán falfestésként, kovácsoltvas rács motívumaként, magánházak ablakkereteibe tűzve, de néha még baklavákból is kirakják a formáját a cukrászda kirakatában. A külföldiek gyakran nem is tudják mit jelent, a helybéliek számára azonban az éppen ma 26 évvel ezelőtt elkezdődött népirtás fájdalmas emléke.

És hogy miért tizenegy szirma van ennek a fehér virágnak? A legtöbben azzal magyarázzák, hogy július 11-én kezdődtek a mészárlások. Mások utalnak arra, hogy korábban is voltak népirtások a Balkánon, és néhányan azt állítják, hogy éppen tizenegyszer. Maga a fehér szín az áldozatok ártatlanságára utal, míg a virág zöld közepe egyszerre az iszlám és a remény hagyományos színe.

1995. július 11-én kezdődött a srebrenciai vérengzés, melynek során több mint 8700 férfit, köztük számos idős embert és kisfiút mészároltak le a Ratko Mladić vezette boszniai szerb nacionalista csapatok. Addigra az ország számos pontjáról menekültek ide családok azt remélve, hogy az ENSZ békefenntartói által "biztonságos zónává" nyilvánított faluban menedéket találnak. 

A békefenntartók azonban átengedték a Szerb Köztársasági Hadsereg katonáit, akik a kiszolgáltatott civileket ölni, kínozni és erőszakolni kezdték. Átvéve a kontrollt, a tisztek különválogatták a férfiakat és a nőket azt igérve, hogy busszal fogják őket bosnyákok által felügyelt területre szállítani. A nőkkel valóban ezt tették, a férfiakat azonban a falun kívüli üres területekre vitték, ahol kivégezték és tömegsírokba temették őket. 

Később a tömegsírokat többször megbolygatták, és a holttestek más helyekre újratemették, hogy a nyomokat eltüntessék a merénylők. Emiatt ma egyes eltűnt áldozatok megtalálása rendkívüli nehézségekbe ütközik. 

Minden évben új és új áldozatokat azonosítanak be, és helyeznek végső nyugalomra a Potočari temetőben és emlékhelyen. 2020-ban 33 holttestet temettek újra. Jelenleg összesen 8372 sírhelyet tartanak itt számon. Az egyszerű sírkövek ugyanúgy fehérlenek a zöld mezőben, ahogy a horgolt virágok színei illeszkednek egymáshoz.

Gyakran azonosítják a virág színeit a koporsók hagyományos zöld színével, ami körül általában nők siratják az áldozatot, a gyász hagyományos fehér színébe öltözve. A legyilkolt férfiak hozzátartozói fájdalmasan magukra maradnak a gyászban még évtizedekkel később is hurcolva életükben a merénylet következményeit

És valóban magukra maradnak, hiszen Srebrenica a daytoni békeszerződés megkötése után a boszniai Szerb Köztársaság területére került, és ma már szerb többségű település. 2016 óta pedig a szerb nacionalista politikus, Mladen Grujičić a polgármestere. A helybéli születésű Grujičić szerint a hágai Nemzetközi Bíróság nem bizonyította be, hogy népirtás történt 26 évvel ezelőtt, ezért a megemlékezéseket is szükségtelennek tartja

A helybéli imám pedig szintén itt született, még gyerekként szállították el a többiekkel együtt Srebrenicából, de felnőttként visszatért, ahogy sokan mások, és ma ő vezeti az egyre kisebb létszámú iszlámot követő közösséget. Gyerekeivel gyakran kimegy a temetőbe, hogy apjával beszélgessen, aki szintén az áldozatok között nyugszik.

A gyász és a feldolgozás nagy része azonban a nőkre marad. A virág alkotója, Jasmina Čamdžić egyéves volt a tragédia idején. Felnőttkorában sok helybéli nőhöz hasonlóan ő is kézimunkával tartotta fent magát, és egy gračanicai egyesülettel együttműködésben tervezte meg a népirtás emlékjelét. Számos verzió elkészítése után a tervezők olyan motívum mellett döntöttek, ami békét ad az áldozatoknak, vigasztalást a családoknak, figyelmeztetést jelent az elkövetőknek, és tükrözi a reményt, hogy ez soha nem fog újra megtörténni.