A civilizált Európa túlságosan is jóhiszeműen gondolkodik magáról, hogy negyven éven át Adorno híressé vált üzenetével foglalkozott. Művészek, művelt értelmiségiek írtak rengeteget arról, lehet-e Auschwitz után verset írni. Kicsit fejlettebb önreflexióval pedig sort lehetne keríteni a lényegesen prózaibb kérdésre: lehet-e a Föld legirigyeltebb, leghaladóbbnak tartott kontinensén újabb koncentrációs tábort működtetni.
Ezt a képet Fikret Alićról Prijedorban készítette Ed Vulliamy újságíró, ahol 1992 és 1993 között összesen 4868 embert gyilkoltak meg. Prijedor a második legnagyobb tömegmészárlás helye volt Srebrenica után. 2013. októberében 96 tömegsírt tártak fel itt, és mintegy 2100 áldozatot azonosítottak jórészt DNS-analízis segítségével. A kép 1992. augusztusában került a Time magazin címoldalára, és úgy tartják számon, ez a fotó irányította a nemzetközi figyelmet a Balkánon zajló embertelenségekre - ami azért nem akadályozta meg a srebrenicai mészárlást 1995. júliusában.
Nem megnyugtató, hogy bár Srebrenica nevét ismerjük, Prijedor, Trnopolje, Manjača, Keraterm, Dretelj, Čelebići, Sušica, Uzamnica és a többi sokmássalhangzós szláv helységnév ma is ismeretlenül cseng Európában. A kontinens szeret úgy gondolni magára, mint a civilizáció és béke szigetére, ahol a 2. világháború után már jobb élet kezdődött, és múzeumba helyezhetővé váltak a szégyenteljes történelmi pillanatok.
Az európai kollektív emlékezet rendkívül slendrián, mikor a szögesdrót mögül bádogbögrét nyújtogató, csonttá aszott figurákat csak fekete-fehérben jegyzi. Nem szeret tudomást venni arról, hogy ezek a fotók színesben is léteznek, sőt, mind térben, mind időben hozzánk egészen közel készültek vallásuk és etnikai hovatartozásuk - sőt, gyakran csak vezetéknevük - miatt koncentrációs táborba zárt emberekről.
