A válasz röviden: a hanafi iskola követőit érdekli. A négy medheb közül ugyanis egyedül a hanafi az, ami egyértelműen az első feleség beleegyezéséhez köti a második házassági szerződés érvényességét. De hiába ez a domináns iskola Európa történelmi muszlim országaiban, a kontinensen működő mecsetekben gyakran távolabbi kultúrák elképzelései érvényesülnek.

Az új vallással más kultúrába is csöppenünk

Ha ma egy európai érdeklődő nő felveszi az iszlámot, az a legritkább, hogy saját kultúrkörén belül tudja majd az életét irányítani. Habár léteznek magyar, lengyel és román mecsetek, ráadásul Bosznia-Hercegovina és Albánia sincsen messze, sokan mégis hirtelen arab alapítású mecsetben találják magukat, és ott is fognak házasságot kötni.

Ezekben a mecsetekben ugyan hamar megbarátkoznak egyes európai szokásokkal az odajáró férfiak - például azzal, hogy lehet szűk farmerben is imádkozni, hogy lehet nőkkel közös térben időt tölteni, a mecset előtt beszélgetni velük. De körömszakadtáig védeni fogják azt az álláspontot, hogy egy férfi négy feleséget vehet magának, és ebbe senkinek nincs beleszólása. Ha ma egy európai nő ezzel kapcsolatban kérdéseket tesz fel, leggyakrabban azt a rövid választ kapja, hogy "nem tilthatjuk meg azt, amit Allah megengedett". Ha egy nőnek nem tetszik, hogy a férje új feleséget vett magához, legfeljebb elválhat (ha ezt előre beleíratta a házassági szerződésbe), de az új frigyet megakadályozni semmilyen eszközzel nem tudja.

Ezzel a logikával több probléma is van. Az külön cikk tárgya lesz, hogyan hangol össze a mecset egy ilyen házasságot az adott ország jogrendszerével, ami tiltja és büntetni a poligámiát. De már az iszlám keretein belül is gond adódik, hiszen a szabályok után érdeklődőt mindig fel kellene világosítani a valláson belüli véleménykülönbségekről, a különböző iskolák eltérő álláspontjáról, hogy a hívő szabadon választhasson. 

Mit mond a hanafi iskola?

A hanafi medheb a négy hagyományos iszlám iskola közül a legnagyobb, a világon élő összes muszlim több mint harmada követi. Ami az európaiak számára lényeges, hogy ez volt az oszmán birodalom vezető vallási iskolája is, ma pedig domináns többek között Törökországban, a balkáni országokban és a szláv muszlim közösségekben, azaz a hozzánk földrajzilag és kulturálisan legközelebb eső területen. Tehát ha az iszlámmal kapcsolatos gyökereinket keressük, érdemes ennek a medhebnek az álláspontjával megismerkednünk először.

Természetesen itt is kaphatunk különböző válaszokat attól függően, hogy melyik mecsethez fordulunk. Hiába domináns Egyiptomban is a hanafi iskola, a Dar al-Ifta honlapján található fatvában azt fogjuk olvasni, hogy a második házasság megkötéséhez nem szükséges az első feleség beleegyezése. Ha azonban betérünk szinte bármelyik bosnyák mecsetbe, vagy éppen a Magyar Iszlám Közösség valamelyik intézményébe, ott egyértelművé fogják tenni, hogy nincs második házasság az első feleség írásbeli, tanúkkal ellátott engedélye nélkül. Ezek az országok és mecsetek mind az 1917. évi Ottomán Családjogi Törvényre vezetik vissza az intézkedéseiket. Ez a törvény megengedte, hogy a feleség beiktasson egy olyan cikkelyt a házassági szerződésbe, ami megtiltja, hogy a férje második feleséget vegyen. 

Mi a megoldás?

Valójában sehol sem elegendő egyetlen mecset tanításaira, egyetlen tanító véleményére vakon hagyatkozni, de ma Magyarországon ez egyenesen életveszélyes. Hiszen jelenleg nálunk az iszlám nem rendelkezik olyan gyökerekkel, ami társadalmi normává tenné az iszlám életmódot. A vallást felvevő nőtől gyakran elhatárolódik a családja, elhagyják a barátai, így könnyen elszigetelődik eredeti közösségétől. Ilyen körülmények között rendkívül kiszolgáltatottá válik a legkülönbözőbb kultúrából ideszármazott tanításoknak, a különböző politikai csoportoknak, az önjelölt tanítóknak. Egyetlen vallási véleményt követve nem mindig fogja tudni időben megkülönböztetni, melyik vallási szabály lesz észszerű és működőképes saját, személyes életvezetésében, és abban a közösségben, amihez valójában tartozni szeretne. Tehát addig is, amíg új egyensúlyt talál, érdemes körülnézni, tájékozódni és megtalálni azt a forrást, aminek a tanításai leginkább megközelítik a társadalmi normáinkat.

Lénárd Anna

Hogyan lesz a privilégiumból tiltás? Nemcsak az iszlám vallásgyakorlatra jellemző, hogy a nőknek adott engedményeket a mindennapokban ellenük fordítják. Az elmúlt évben nagy port kavart fel, hogy sok mecsetbe - a járványra hivatkozva - nem engedték be a nőket imádkozni. Azaz a létszámkorlátnak úgy igyekeztek megfelelni a közösségek, hogy csak őket küldték haza. Más helyeken ez járvány nélkül is bevett gyakorlat volt, például sok helyen helyhiányra hivatkozva eleve csak a férfiak látogathatják a pénteki imát. Az Amaliah oldal egyik szerzőjének, Rumaysának a cikkét fordítottam le:

Beszéljünk arról, amit a Próféta ﷺ a mecsetben imádkozó nőkkel kapcsolatban mondott:

„Az imádkozás (szalah) számára a legjobb hely az otthon legbelső részén található” (Musznad Ahmad)

És:

"Ne tartsuk távol Allah női szolgáit Allah mecseteitől" (Szahih Muszlim)

A mecsetben tartózkodó nőkkel kapcsolatos hadíszt illetően a legjobb megjegyzést, amit eddig láttam, egy tudós mondta:

"Tegyék a férfiak, amit parancsoltak nekik, és a nők is tegyék azt, amit parancsoltak nekik."

Részletesebben: a férfiak ne akadályozzák meg a nőket, hogy a mecsetbe mehessenek. Gondoskodjanak arról, hogy a mecsetnek, amiért felelősek, legyen női részlege. És a nők gondoskodjanak arról, hogy inkább otthon imádkozzanak.

Úgyis fogalmazhatnánk: „Egyik nem sem parancsolhatja meg a másik nemnek, hogy ezen hadíszok szavai szerint cselekedjenek” - mindenki magáért felelős, nem igaz? Egyáltalán nem. Lássuk, miért.

 A hadiszok magyarázata

Az írás elején említett két hadísz közül az elsőben - az otthonának legbelső részében imádkozó nőkhöz címzettben - nincs parancs. Ez egyszerűen leírja, hogy jobb, ha a nők otthon imádkoznak. Ezzel szemben a férfiaknak címzett hadísz parancsot fejez ki - a férfiaknak nem szabad megakadályozniuk a nőket a mecsetbe járástól, ez egyértelmű tiltást jelent.

Ezenkívül az otthon imádkozó nőkkel kapcsolatos hadísz Allah jogaival függ össze. Tehát a hadíszban adott ajánlás a női szolga és Isten között magánjellegű. Senki, csupán Isten parancsolhatja meg egy nőnek, hogy cselekedjen ez alapján. A második hadísz a nők férfiakkal szemben fennálló jogaival kapcsolatos. A tudósok szerint azok a bűnök, amelyekkel az emberek egymás jogait sértik, súlyosabbak, mint azok, amelyek egy személy és Allah között vannak, mivel Allah végtelenül megbocsátó.

A férfiaknak tehát biztosítaniuk kell a nők jogait azzal, hogy nem akadályozzák őket Allah mecsetében.
Sőt, ha a nő joga nem teljesül, akkor kérheti azt.

 A hadísz kontextusa

Ha egy hadíszt vizsgálunk, fontos megérteni annak összefüggéseit: A Próféta ﷺ egyszer leírta a mecsetben való imádkozás előnyeit a szahaba egy csoportjának. A nők megszólaltak, és panaszkodtak, hogy mivel a kisgyerekekkel otthon töltötték az idejüket, nem mindig tudtak ellátogatni a mecsetbe, és ezért megfosztották őket ettől a jutalomtól. A Próféta ﷺ vigasztalásként mondta nekik, hogy ugyanolyan nagy jutalmat kapnak azért, ha otthon imádkoznak. A nőknek tett engedmény, miszerint nem kötelesek imádkozni a mecsetben, az iszlám bölcsességéből fakad; előfordulhat, hogy egy személynek otthon kell maradnia a gyermekek gondozásához. El tudod képzelni azokat a nehézségeket, amelyek akkor merülnének fel, ha mindenkinek el kellene mennie a mecsetbe, és mennyire mellőzötteknek éreznék magukat azok a nők, akik nem tudnak részt venni?

A második hadíszban kiadott tilalom szerint való cselekvés fontosságát kiemeli, hogy Umar ibn al-Khattab (a második kalifa) felesége annak ellenére is elment a mecsetbe, hogy Umar ezzel szemben kifejezte nemtetszését.
Beszámolók szerint ő ezt a Próféta ﷺ egy másik társával vitatta meg, amelyben megkérdezte ezt a társat, megértette-e, hogy Umar miért nem akadályozza meg őt abban, hogy a mecsetbe menjen. A másik társ azt válaszolja, Allah küldöttének kijelentése miatt:

" Ne akadályozzuk Allah női szolgáit abban, hogy Allah mecsetjébe menjenek" (Bukhari)

Egy nő kitiltása a mecsetből aláássa a nő azon képességét, hogy önállóan helyes döntéseket hozzon, abszurd módon azt mutatva, hogy a közösségnek kell meghoznia helyette a jó döntéseket. Mintha nem lehetne megbízni a nőkben, hogy hívő módjára helyesen választanak. Ez a szemlélet teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy a nők Allah szolgái, és saját kapcsolatuk vannak Allahhal. Továbbá úgy tűnik, hogy ez a szemlélet egyértelműen elüt Allah többi igazságos parancsolatától; mintha valami szerencsétlen véletlen lenne, ami szép vallásunkra ragadt a történelem folyamán.

„A nőket képesek az élet minden területén önállóan működni a mecset kivételével” - ez egy olyan mondat, aminek nincs értelme, és egyáltalán nem kellene léteznie.

Összefoglalás

Ha egy nő nem veszi figyelembe az első hadísz ajánlását, ahhoz semmi köze senkihez, ez Isten és közte van. Ha egy férfi nem felel meg a második hadísz parancsának, akkor a muszlim közösségben mindenki ügyévé válik, hogy ezt a kérdést tiszteletteljesen felvesse, és biztosítsa, hogy a muszlim nők megkapják jogaikat.

Forrás:

https://www.amaliah.com/post/24725/sister-better-pray-home-response

A 2. vatikáni zsinat szelleme alapjaiban megváltoztatta a 20. század katolikus egyházának képét, a nyugati keresztények vallásgyakorlatát és hitéletét. A magyar hívők nagy része nagy része azonban nem értesült erről, az 1962 és 1965 között ülésező zsinat eredményei ugyanis csak töredékesen jutottak el a vasfüggöny mögé. És a hiányosságok pótlására a rendszerváltás után sem került sor, mivel a katolikus hit hamarabb vált újra politikai játszmák áldozatává, mint hogy megtisztult volna mindattól, amivel az előző rendszer korrumpálta. 

Az államszocialista rendszer ateista ideológiája nem engedte meg, hogy a vallásos élet megújítását célzó reformokat megismerjék a hívők. Természetesen néhány formai kérdés közülük nálunk is megvalósult, bár sokszor évtizedes késéssel. Míg viszonylag hamar, már 1966-ban elkezdtek a papok magyar nyelven misézni, viszont húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a kézbeáldozást 1986-ban engedélyezze a Magyar Katolikus Püspöki Kar.

Ami azonban leglényegesebb lett volna - például az egyház új, befogadóbb szellemiségének gyakorlása, nyitás a többi keresztény felekezet és a más vallásokat követők iránt -, nem jutott el hozzánk. Nem is csoda, hiszen néhány évvel az 56-os forradalom után a Kádár-korszak átpolitizált ateizmusa legkevésbé sem kedvezett a kereszténység spirituális megújulásának, és általában a liberális nyitottságot hirdető gondolatoknak.

A 2. vatikáni zsinat összehívását XXIII. János pápa jelentette be 1959. január 8-án sokak megrökönyödésére, hiszen elődje, XII. Piusz szinte egy személyben irányította az egyházat a világ többezer püspökének bevonása nélkül. A pápai tévedhetetlenség dogmájának elfogadása után ez akár általános gyakorlattá is válhatott volna. Az új pápa azonban nem így gondolkodott. „A zsinattól azt várom, hogy friss levegő áradjon be az egyházba. Le kell végre rázni a császári idők porát, ami Szt. Péter trónjára Nagy Konstantin óta lerakódott.” - nyilatkozta.

XXIII. János pápának már az első pillanatoktól meg kellett küzdenie a teológusok konzervatív, reformokat ellenző csoportjával. Mikor a zsinat megnyitása után nyolc hónappal elhunyt, utódjának, VI. Pál pápának lehetősége lett volna arra, hogy a zsinatot megszüntesse, ám sokak meglepetésére ehelyett ő is hivatása legfontosabb kötelességeként jelölte meg annak folytatását.

Öt kontinensről több mint 2500 püspök érkezett a világtörténelem legnagyobb egyházi döntéshozó gyűlésére. A pápa mindvégig kitartott a hármas cél mellett: a zsinat legfőbb küldetése az egyház belső lelki életének megújítása és szorosabb kapcsolat építése a modern világgal, valamint az egyháztól elszakadt keresztény testvérek megszólítása és visszahívása.

A zsinat hároméves munkáját a főpapok 3 határozatban, 9 rendelkezésben és  3 nyilatkozatban foglalták össze. Utóbbiak egyike a híres Nostra Aetate, ami a katolikus egyháznak más vallásokhoz - többek között a hinduizmushoz és a buddhizmushoz - való viszonyát határozza meg. 

Nyilatkozik arról is, hogyan látják az iszlám hitrendszerét, és hogyan kell ahhoz a hívő katolikusoknak viszonyulniuk.

...Az Egyház megbecsüléssel tekint az iszlám követőire is, akik az egy élő és önmagában létező, irgalmas és mindenható Istent imádják, ki a mennynek és a földnek Teremtője, ki szólt az emberekhez, s kinek még rejtett határozatait is teljes szívből engedelmeskedve akarják követni, miként Ábrahám -- kinek hitére az iszlám szívesen hivatkozik -- engedelmeskedett Istennek. Jézus istenségét ugyan nem ismerik el, de prófétaként tisztelik, szűz anyjaként becsülik Máriát, s olykor áhítattal segítségül is hívják. Várják az ítélet napját, amikor Isten minden embert föltámaszt és megfizet mindenkinek. Ezért értékelik az erkölcsi életet és Istent leginkább imádsággal, alamizsnával és böjtöléssel tisztelik.

Bár a századok folyamán a keresztények és a muszlimok között nem kevés nézeteltérés és ellenségeskedés támadt, a Szentséges Zsinat mindenkit arra buzdít, hogy a múltat feledvén, őszintén törekedjen a kölcsönös megértésre és mindenki számára közösen gyarapítsák és óvják a társadalmi igazságosságot, az erkölcsi értékeket, a békét és a szabadságot.

A Nostra Aetate leszámol számos antiszemita tanítással és vallásgyakorlattal, és felhívja a figyelmet az ábrahámi kötelékre, ami a zsidósággal összeköti a keresztényeket. Kölcsönös megértésre és elismerésre szólít fel a zsidókkal, és a következő cikkelyben minden emberrel. Arra hívja a keresztényeket, hogy minden embert tekintsenek testvérnek megkülönböztetés nélkül. Elítéli a rasszizmust és a megkülönböztetés más formáját is.

Nincs tehát alapja semmiféle elméletnek vagy gyakorlatnak, mely ember és ember, nép és nép között diszkriminál az emberi méltóság és a belőle fakadó jogok tekintetében.

Ezért az Egyház -- mint Krisztus lelkületétől idegen dolgot -- elítéli az emberek faj, bőrszín, társadalmi helyzet vagy vallás alapján történő bármilyen diszkriminációját.

Hazánkban azonban mindezek a gondolatok nem váltak közismertté, és csak elvétve idézik a Nostra Aetate vonatkozó bekezdéseit. Pedig az elmúlt években igencsak sokszor nyilatkoztak a keresztények és muszlimok közötti viszonyról politikusok, közéleti személyiségekk és egyházi vezetők is, de közel sem a zsinat szellemében. 2016-ban Orosz Mihály Zoltán érpataki polgármester hivatkozott ezekre a Nostra Aetate soraira, mikor az ásotthalmi botrányra reagált, 2012-ben pedig az azóta elhunyt pálos szerzetes, Zsongor atya. "Nem azt keressük, ami szétválaszt, hanem azt, ami összeköt!" - idézi prédikációjában Jézust. A hívők nagy része azonban nem ismer rá ezekre a szavakra, és még kevésbé tudja, hogy a zsinaton született dokumentumok tartalma kötelező érvényű minden katolikus hívő számára

A rendszerváltás után néhány évvel jártam az orvosira. De míg mások a praktizálásra készülődtek céltudatosan, én sokáig csak nézegettem, hová is csöppentem, és kifejezetten sok időt szöszöltem olyan hiábavaló elméleti tantárgyak könyveinek olvasgatásával, mint például bioetika. A legtöbb évfolyamtársam akkor már mentőzött, a hétvégéket és a nyarakat a műtőben töltötték, készültek a "valódi életre", mindenkinek az számított, ami az "arcvonalban", azaz a kórházakban vagy a terepen, a mentőautóban történik. Persze időről-időre be kellett ülni az elméleti tömbbe, de a medikusok-medikák többsége ezeken a "bölcsész" meg "töltelék" órákon a gyógyszertant tanulta vagy éppen vágta a körmét.

Ha én döntenék, nem engednék gimnáziumból egyenesen orvosira senkit. Sok évfolyamtársam dolgozott több éve nővérként, műtősként, mielőtt felvették, és ők már tudták, mibe vágnak bele, tudták, hogyan fogják mindazt elviselni, ami következik, és el is sajátították már a megfelelő túlélési stratégiát. Tudták, hogy az orvostársadalom félmilitarista szervezet, és azt is, hogy nekik hol a helyük benne. Mi viszont a friss érettséginkkel meg a gondosan begyakorolt vizsgaválaszainkkal csak azt tudtuk, hogy a szüleink nagyon örülnek a sikeres felvételinek, és esetleg azt, hogy jól fogunk majd mutatni a fehér köpenyben, csak még a kis névtáblácskánk nincs rajta. 

A posztszocialista Magyarországon, fővárosi életformában felnövekedve fogalmam sem volt születésről, sem  halálról. Pedig érdekelt volna már kiskoromban is, hogyan lesz a baba és hogy néz ki a halott. Míg sok civilizációban ezek természetes életélmények, nekem lényegében fel kellett magamat vetetni egy felsőoktatási intézménybe ahhoz, hogy szülést és holttestet lássak. Hát az egyetemen megkaptam mindkettőt. Az elsőt már a nyári gyakorlaton, és nem volt jó élmény, mert már öt perccel a baba megszületése után toltuk a kismamát a műtőbe, akiből ömlött a vér, ki is kellett kapni a méhét szegénynek. Aztán persze jött sok jó élmény, problémamentes, szép szülés egészséges babákkal, csak néha csúszott be közé egy-egy abortusz, vagy olyan tizennyolc éves görcsölő lány, akiről az orvos csak nehezen derítette ki, hogy  nem méhen kívüli terhessége van, csak hisztériás rohama.

A halott látványára viszont sokat kellett várni. Első két évben heti háromszor jártunk anatómia órára, ahol rendszeresen boncoltuk a formalinban ázó testrészeket. De rosszul titkolt izgalommal mindenki azt várta, mikor fogunk végre "igazi" holttestet látni. Meg is kaptuk harmadévben a patológián. Ráadásul nem valamelyik elegánsabbnak számító belklinikára kerültem, hanem egy körzeti elfekvőbe, ahol hamarosan találkoztam a magyar néppel a boncasztalon. 

Mindez 1995-ben kezdődött, amikor a posztdiktatoriális káoszban fel sem vetődött, hogy a halottnak bármilyen személyiségi jogai lennének, hiszen a beteg már életében teljesen kiszolgáltatottá vált a rendszerben. A betegek szertartás nélkül, gyakran magányosan haltak meg anélkül, hogy bárkivel tudtak volna néhány szót váltani arról, mi történik velük. Halála után pedig mindenki megkapta a kis cédulát a nagylába ujjára, és a holttesteket egymásra tornyozva tolták abba a terembe, ahol én a tanév patológia óráit töltöttem hetente kétszer. Fel sem vetődött, hogy a hozzátartozók utolsó pillantást vethessenek szeretteikre, vagy esetleg bármilyen kapcsolatot tartsanak fent a távozóval. Ezt sem a jogi rendszer, sem a mindennapi gyakorlat nem tette lehetővé. 

A legelső, amit húszévesen megtanultunk, az a szótár volt, aminek segítségével megfosztottuk az előttünk fekvő embertársunkat minden emberi vonatkozásától. Megtanultuk, hogy nem használjuk a "halott" és az "elhunyt" kifejezéseket, mert az nem szakszerű, ott van helyette a "holttest", de legjobb a latin "corpus". A corpus pedig munkatárgy, anyag, ami arra való, hogy mi, orvostanhallgatók tökéletesen elsajátítsuk, hogyan fogunk majd később az emberekkel életükben bánni, ha kikerülünk az egyetemről.

Az órára érkezve már a folyosó végéről érezni lehetett a jellegzetes bűzt. A bejáratnál a boncmesterek tologatták a frissen elhunytakat, rutinosak voltak és gyorsak, pontosan tudták, egy nap hány boncolást kell a főorvosnak elvégeznie és abból hányat kell az orvostanhallgatóknak végignézniük. Azt is tudták, hogyan könnyítsék meg a saját munkájukat, ha időben haza akarnak menni. Ezért egy tolóágyra gyakran öt-hat holttestet is feltornyoztak, néha tizet is egymás hegyére-hátára. És hogy véletlenül se csúszkáljanak le, az anyaszült meztelen halottakat fejtől lábig fektették úgy, hogy  a felül fekvő fejét beakasztották az alatta fekvő széttárt lábai közé. Szinte versenyeztek, és az volt a legügyesebb, aki a legtöbb testet tudta így egymásra tornyozni, minket pedig húsz-huszonkét évesen minden reggel ezek a hullákból formázott tömegpornójelenetek fogadtak a kórház büdös és villogó neonnal világított folyosóján. 

A nagy súlytól persze torzultak a "corpusok", különösen a legalul lévő, és préselődött ki belőlük a testfolyadék. A boncolás előtt álló halomban a testek csak lilultak, sárgultak. A boncolás utáni testek között viszont már jóval nagyobb volt a káosz. Az egyes testrészek összekeveredtek egymással, sok testnek a boncolás után fel volt vágva a hasa, a koponyája, és a boncmesterek a folyosón cigarettaszünetet tartva hamutartónak használták embertársaik nyitott testüregeit.

Persze felmerült a kérdés, miért nem szól rájuk a patológus osztályt vezető főorvos. Hát azért, mert ő meg a boncolást szakszerűen elvégezve és nekünk elmagyarázva az óra végén laza mozdulattal levette a gumikesztyűjét és beledobta a nyitott emberi testbe. Ha volt az asztalon egyéb szemét, azt is, és igen praktikusan csak ezután varrta össze fölötte az izmot és a bőrt. Gyakorlatilag szemétládának használta a halottakat, és mi ezt húszévesen úgy néztük végig mint követendő protokollt. Tulajdonképpen csak homályosan rémlett, hogy itt valami nagyon nem stimmel, de nyilván nem tudtuk szavakba önteni, hogy mi. A fehér köpeny tekintélye töretlen volt, és mi azért jöttünk ide, hogy tanuljunk, ugye, ezektől az emberektől.

De valahogy ekkor kezdtünk el inni és trágár módon beszélni. Volt köztünk egy évfolyamtársunk, aki - mielőtt felvették - évekig boncmester volt és 25 évesen masszív alkoholista. Nagyon büszke volt arra, milyen ügyesen dobálja a halottakat, és közben úgymond tabu nélkül jöttek ki belőle a legdurvább mondatok mindenfajta testi működéssel kapcsolatban. Szeretett cowboy-csizmában és kalapban mászkálni, és valahogy mindez együtt őt tette a csoportban a vezérbikává. Nem tudom, ma mi a helyzet az orvosin, de akkor egy posztkommunista-materialista társadalomban mindez teljesen normálisnak tűnt. És nyilván ezek után a markáns élmények után tökmindegy volt, mit magyaráz az etikatanár. Csak éppen mind a mai napig nem bírok szabadulni attól a képtől, hogy ha bárki meghal a családunkban, tuti, hogy van a hasában egy beledobott gumikesztyű, és mi úgy temetjük el. Azt is tudom, hogy Magyarországon, ahol a társadalom harmada idült alkoholistaként hal meg, az orvosok még az átlagnál is többet isznak. Közben meg mászkálok a harmadik világba, és látom, hogy ott milyen gonddal mosdatják a halottakat a saját hozzátartozóik, és hogyan van jelen a család végig a temetésig tartó folyamatnál. Biztos vagyok benne, hogy az élőkre nagyon mélyen hat a halottakkal való bánásmód, és ahhoz, hogy az élő emberek testéhez tisztelettel viszonyuljunk, elengedhetetlen, hogy a halál után is ezt megtegyük. Legelképesztőbb egyébként az a számomra, hogy ez a téma a mi társadalmunkban nemcsak tabu, de teljes érdektelenség is övezi, és még a jogvédő szervezetek protokolljában sem szerepel a halottgyalázás mint jogsértés, a civil emberek fejéből pedig az ezzel kapcsolatos jogok teljesen hiányoznak. Tulajdonképpen én is most írom le először ezeket a gondolatokat, pedig igazából a húszévesen belém rögzült képektől még sok-sok év után is hányingerem van.

A Man Up! egy New Yorkban élő muszlim férfi podcastja. Aymann Ismael tavaly házasodott, odavan a feleségéért, ami segített ráébreszteni, mennyire keveset tud arról, mire van szeretett társának szüksége, és arról is, mit jelent férfinak lenni. Úgy döntött, hogy elkezd új dolgokat megtanulni és még többet, amit eddig tudottnak vélt, elfelejteni. A podcast tele van érdekesebbnél érdekesebb témákkal. Miért szenvednek inkább csendben a férfiak ahelyett, hogy segítséget kérnének? Miért nem hajlandóak jógázni? Hogyan viszonyulnak a pornóhoz? És a melegekhez? És hogyan fognak megtanulni sírni?

(Az alábbi adást rövidítve lefordítottam, a teljes szöveget angolul ITT találod)

Miért nem imádkozhatok együtt a feleségemmel?

Ebben az adásban Aymann arról beszél, hogyan éli meg azt, hogy ő és a felesége nemcsak távol egymástól, de nagyon is különböző minőségű helyen imádkoznak a mecsetben. Ő mindig a főbejáraton keresztül lép be a hatalmas, gyönyörű mecsettérbe, és az imafülkéhez közel ül le. A feleségének azonban egészen más tapasztalatai vannak, és inkább hazamegy, mert már rég feladta, hogy izgassa magát ezek miatt. Aymann pedig muszlim feministaként igencsak kényelmetlenül érzi magát, hogy miközben ő az első sorokban ül, nem tudja, hol van a felesége, mi történik vele. 

Visszaemlékszik az iskolaévekre, amikor a medreszében tanulta, hogyan kell jó muszlimként viselkedni. Sok kérdésben különböző véleményen voltak,  de egy dologban szinte mindenki egyetértett: a nőknek külön kell imádkozniuk a férfiaktól. De ha a muszlimok olyan sok dologban eltérnek egymástól, miért egységesek ebben az egy kérdésben?

Mira, a felesége szerint a férfi rész az, ahol a valódi ima folyik, és csak az számít. A női rész pedig olyan, mintha találtak volna az épületben egy kis plusz helyet, ahol a nők vigyázhatnak a gyerekekre. Ők nem vehetnek részt közvetlenül abban, ami az ima valódi terében folyik, mert vagy van kivetítő vagy nincs, és nem is hallanak jól, mert a kihangosító vagy működik vagy nem. Amikor egy térben vannak a férfiakkal, akkor is hátul állnak, de legalább ilyenkor látják, mi történik. Mira járt már padláson, pincében. Hol fűtés nem volt, hol légkondicionálás, viszont a gyerekeket mnidig a nőkre hagyták. 

Aymann visszaemlékszik egy esetre, amikor a mecsetbe érkezve egy ott álló férfi - mintha az ő feladata lenne - rászólt a feleségére, hogy hé, a női bejárat a túlsó oldalon van, és egy lendülettel ki is kísérte Mirát a fő térből. Az egész hirtelen történt, és ő utána végig nagyon rosszul érezte magát az ima ideje alatt. Bűntudata volt, hogy a felesége hátul van a sötét részen, és ő nem is tudja, hogy biztonságban van-e. Emiatt nem tudott az imájára koncentrálni, és leginkább az a kérdés foglalkoztatta, nem becsüli-e őt most kevésbé a felesége, mert elfogadta ezt a helyzetet. De Mira nem rá haragudott, inkább azokon a férfiaon nevetett, akik annyira szeretnek rendezkedni a mecsetben, függönyöket elhúzogatni és az elválasztófalakról gondoskodni, mint akiknek az a legfontosabb, hogy ezt a szeparált helyzetet fenntartsák.

Aymannt leginkább az frusztrálja, hogy az évszázadok óta fennálló helyzeten nem tud változtatni. De Mira emlékezteti arra, hogy azért nem volt ez mindig így. Ott van Fatima bint al-Hasan al-Baghdadiyya, aki sejka volt és mufti, és rengetegen fordultak hozzá jogi és vallási tanácsért. És egy hadíszt idéz, ahol Mohamed próféta meghagyta, hogy bizonyos helyzetekben nők vezessék az imát. 

Aymann példákat hoz arra, hogy a mecseteket másképp is be lehet rendezni. Például New Yorkban van egy hely, ahol a női és férfi rész egymás helyezkedik el. A New York Egyetemen is  olyan a tér elrendezése, hogy egyaránt figyelembe veszik férfiak és nők igényeit. De sajnos máshol előfordult, hogy mikor Mira és Aymann részt akartak venni a programon, a férfiakat díszes, kivilágított kapu fogadta, miközben a hátsó női rész sötét volt, és az ajtajába még a szemetet is lerakták. Az is előfordult, hogy olyan imahelyre mentek, ahol a női részhez három emeletet kellett felgyalogolni úgy, hogy Mira várandós volt, és közben a másik gyerekét kézen vezette. Senki nem gondol arra a mecset tervezésekor, hogy egy nő terhes lehet? A mosdó pedig lent volt a földszinten, pedig hát éppen egy várandós nőnek kell gyakran odaszaladgálnia.

Aymann eldöntötte, hogy nem megy többet azokba a mecsetekbe, amik ilyen helyet adnak a feleségének. Amikor Jeruzsálemben meglátogatta az al-Aksza mecsetet, ami a muszlimok egyik hivatalos zarándokhelye, azt látta, hogy ott nők és férfiak együtt ülnek, és az ima végén a nők is ugyanúgy előremehetnek az imafülkéhez, és fotókat készíthetnek, ahogy a férfiak. Mindez azon a befogadó módon történt, ahogy az iszlámban lennie kellene.

Aymann édesanyja mindig talál különböző magyarázatokat arra, amivel igazolja ezeket a szokásokat, azt szokta mondogatni például, hogy a nőket meg kell óvni a férfiak tekintetétől. Aymann azonban nem elégedett ezekkel a válaszokkal. Azon szokott gondolkodni, hogy vajon mibe kerül ezeket a tereket jól kialakítani. Az kell hozzá, hogy a nők is vezető szerepbe kerüljenek?

Aymann számára az iszlám olyan vallás, amit a hívőnek muszáj belülről megértenie. Egy ideig lehet úgy imádkozni, úgy öltözködni, ahogy mások, de nem hihet valaki valamiben csak azért, mert más is azt hiszi. A hitnek belülről kell jönnie. És sokan azt hiszik, hogy az édesanyánk rosszul gondolja, amiről beszél, ha nekünk igazunk van. De az iszlámban éppen az a nagyszerű, hogy neki is igaza lehet, és nekem is igazam lehet. Ez a nézetkülönbözőség pedig szükségszerű, hiszen sokfélék vagyunk, és az iszlám tanítása sokféle kultúrájú és hátterű emberhez érkezik el, akik másképp fogják azt értelmezni.

Nekem ennyit sikerült összefoglalva lefordítani, de a podcast folytatódik tovább, hallgassátok....