2019. március 15-én a 28 éves ausztráliai Brenton Tarrant két mecsetet támadott meg az új-zélandi Christchurchben gépfegyverrel. A homlokára rögzített kamerával élőben közvetítette, hogyan gyilkol meg 51 embert és sebesít meg másik 49-et. A merénylet világszerte megrázta a muszlim közösségeket, a tragédiáról  részletesen beszámolt a sajtó, az áldozatok névsora és portréi pedig sokáig keringtek az interneten.

Így többek között azt is megtudhattuk, hogy az 51 halálos áldozat között összesen csupán négy nő volt, és ennek egyszerűen az volt az oka, hogy a merénylő nem találta meg a mecsetek női szobáinak bejáratát. A képen az egyik helyszín, az Al-Noor Mosque férfiak által használt főbejárata látható. Ahhoz viszont, hogy a női rész kapujához jussunk, meg kell kerülni az egész épületet:

Új-Zélandot a Föld egyik legbiztonságosabb országaként tartják számon rendkívül alacsony gyilkossági rátával. A helyi építkezési szokások alakulásában szemmel láthatóan nem az épületet használók fizikai védelme az elsődleges. A közteret férfiak és nők egyaránt az európai normákhoz hasonlóan használják, a nők részt vesznek a munkaerőpiacon és a közéletben egyaránt. Ha itt adott kisebbség olyan épületet működtet, ahol a nők csak a mellékbejáraratot használhatják, azt a többségi társadalom nem is tudja másként dekódolni, mint a nők elnyomásának és kirekesztésének jeleként. 

 A megtámadott mecseteket valószínűsíthetően olyanok építették, akik messzi földrészekről érkeztek, és idegen társadalmak építészeti hagyományait hozták magukkal. Lehet, hogy ahonnan érkeztek, ott a közbiztonság hiánya még ma is indokolja, hogy egy épület női részét, ahol gyerekek is vannak, elrejtve tartsák a férfiak. A szokásaikat pedig természetesen viszik magukkal, és olyan helyeken is vallási előírásként élik meg, ahol annak betartása nem indokolt.

Új-Zélandon elenyészően ritkák a terrortámadások. (Utoljára 1997-ben rázta meg a közvéleményt a hat halálos áldozatot követelő Raurimu merénylet). A christchurchi tragédia drámaian megmutatta a helyieknek, amit soha nem tapasztaltak - mennyire jól jöhet, ha egy épület alkalmas a védelemre. Egyetlen elszigetelt eset azonban nem fogja átformálni a társadalmat és a köztér használatát. Nem fog megváltozni az emberek érzete a közbiztonsággal kapcsolatban, és nem kezdik kétségbe vonni a nők közéletben való részvételének fontosságát. Azok a vallási hagyományok, amik a nőket elkülönítik a közösség terétől, ebben a társadalomban továbbra is idegenek maradnak. És habár adott esetben életmentő volt, de sokak számára továbbra sem megszokható, hogy a nőknek keresgélniük kell az eldugott oldalbejáratot, amin keresztül olyan kis térbe jutnak, aminek semmilyen összeköttetése nincsen a fő mecsetrésszel. 

Pedig Európában is csupán mintegy kétszáz éves múltra tekint vissza a közterek kultúrájának átalakulása, és ezzel összefüggésben a női és férfi terek összekeveredése. Középkori épületek esetében nem ritka, hogy a női szoba a közös térrel összeköttetésben nem álló, intim területként funkcionál.

Elég, ha rövid kirándulást teszünk Visegrádra, és megkeressük a magyar Anjou-uralkodók és Mátyás király idején épült reneszánsz palotát. A főkapun belépve és a királyi kápolna mellett elhaladva jutunk az épület főbejáratához, ami a királyi lakosztályakhoz vezet (kék nyíl). Utóbbiak ablakai mind a főhomlokzat előtt folyó Dunára néznek. Ezzel szemben a királyné lakosztályának bejárata oldalról, a kertből nyílik (piros nyíl), és ugyanide néznek az ablakok is.

Ez a térfelosztás azonban az elmúlt kétszáz évben kikopott az európai kultúrából. Annyira, hogy szinte nincs is intézményünk, ahol lehetőség lenne a nemek szerinti elkülönülésre. A mifelénk egzotikusnak számító mecsetekbe vendégként ellátogató férfiak és nők számára kifejezetten szokatlan élménynek számít megtapasztalni, milyen érzetekkel és élményekkel jár, ha csak a saját nemük társaságában töltik az időt. Az, hogy ez szükséges-e és ha igen, miért, összetett kérdés. A biztonság és a "gyengébb nem" védelme csak egy - Európában valószínűleg elenyésző fontosságú - szempont a sok közül.

Egyelőre ritka az olyan európai mecset, ami teljesen az európai kultúra terméke lenne, bár az iszlám a kontinens második legnépesebb vallása. Így folyamatos a kísérletezés: milyen mecseteket építsünk ma Európában? Mi az, ami a hozzánk érkező iszlámból vallási előírás és mi az, ami egy másik társadalom kulturális értelmezése? Utóbbit hogyan fogjuk európai mértékre szabni? És mennyire szükséges alkalmazkodni, ha adott esetben ez az eltérő kultúra életmentő lehet, mint a christchurchi merénylet esetében? Vagy ez az elszigetelt eset nem meghatározó, és mégiscsak van esély a teljes társadalmi elfogadottságra akkor is, ha egy közösség a többségitől eltérő alapértékeket is megfogalmaz magának?