Kevesen tudják, hogy Washington állam legnagyobb városát egy olyan indiánról nevezték el, aki két törzsnek is főnöke volt egyszerre. Édesanyja, Solica, a dukuvamisok tagja volt, míg édesapja a szukuvamisoké. Mindkét csoport a szelis indiánok törzséhez tartozik. Mivel a hatalom öröklése az anyai ágon erősebb volt, Seattle az előbbi törzs főnökévé vált. Eredeti neve sokféle átiratban maradt fent - Sealth, See-ahth -, de ezek mindegyike kiejthetetlen volt az angolok számára.

Kifejezetten magas, közel hat lábnyi termete kiemelte a többiek közül, a területre érkező fehér telepesek egyszerűen csak ilyen neveket adtak neki: Le Gros, The Big Guy... De kitűnt a kortársai közül harcosként és vezetőként, sőt, tehetséges szónokként is.

Két felesége volt, az első legidősebb lányának, a később híressé vált Angelina hercegnőnek a születésekor hunyt el. Második felesége három fiút és négy lányt szült a számára. A sokgyerekes apa1848-ban francia misszionáriusok hatására felvette a római katolikus vallást, és a keresztségben a Noah nevet kapta. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy Seattle legrégebbi terén, a Pioneer Square-en emeltek neki később szobrot. A szobor mögött két hatalmas tábla áll angol és bennszülött feliratokkal, amikhez dollár- és keresztjelek adják az ironikus hátteret.

És hogy mi van ezekre a táblákra írva? Nézzük meg:

1850 körül már egyre több fehér telepes érkezett a területre, akik közül az indián törzsfőnök barátságot formált David Swinson "Doc" Maynarddal. Ez az orvos és üzletember egyike volt az első letelepedőknek, és a nyomában érkezőkhöz képest sokkal inkább figyelembe vette a helyiek jogait. Kettejük barátsága a békés együttélés útját egyengette, és hatására Seattle távolt tartotta népét az 1856-os seattle-i csatából. Honfitársai közül emiatt sokan hazaárulónak tartották. 

"Seattle beszédeként" elhíresült levele a bennszülött indiánok jogainak és az őket körülvevő természet védelmében mondott híres szónoklat volt, amit azonban többször átírtak, és eredetije nem maradt fent.

Az indiánok és az ideérkező misszionáriusok találkozásaival kapcsolatban több legenda is fennmaradt. Utóbbiak a keresztény tanokat próbálták a bennszülöttekkel megszerettetni több-kevesebb sikerrel. Az egyik történet szerint az indiánok, akik sokat hallottak Jézusról, kérték a misszionáriusokat, beszéljenek nekik többet arról, hogyan élt a kereszténység alapítója. "Nagyon szerény, alázatos ember volt, aki mindig a sivatagban járt, ott imádkozott, segítette a szegényeket, és azt ette, amit a természetben talált. A keresztényeknek az ő példáját kell követniük..." Az indiánok, mikor ezt hallották, nagyon elcsodálkoztak, és azt mondták. "De hiszen, a mi életünk már most is ilyen, minek kell ehhez megkeresztelkednünk?" 

Seattle lánya, Angelika hercegnő apjához hasonlóan katolikusként élt, és új nevét Maynard második feleségétől kapta. Eredetileg Kikisoublunak nevezték. Mikor az 1855-ös Point Elliot-i egyezmény értelmében törzsének tagjai rezervátumba vonultak, ő ezt visszautasította, és haláláig kis egyszobás lakásában maradt a Pike Place Market közelében, ahol kosárfonásból tartotta fent magát:

Mikor megérkeztünk Seattle-be, úgy döntöttünk, hogy keresünk egy mecsetet, ahol a déli imát el tudjuk végezni. Természetesen ezt megtehettük volna az egyik parkban vagy bármelyik félreeső sarokban is, hiszen imádkozni bárhol lehet. De úticélt kitűzni mindig jó, és ha már erre járunk, miért ne nézzük meg, hogyan élnek a muszlimok - Trump-éra ide vagy oda - az USA legliberálisabb államának legnagyobb városában, Jimmy Hendrix, Bill Gates és a Starbucks szülőföldjén. No, és persze az sem baj, ha úgy tudunk lábat mosni, hogy közben nem néznek ránk furcsán.

Hamar kitaláltuk, hogy legkönnyebben a "Downtown Muslim Association" érhető el a Hatodik sugárúton, közvetlenül a Hilton Hotel szomszédságában. Elegáns környék, el is kezdtünk kombinálni azonnal, honnan a támogatás, amivel az amúgy sem olcsó város egyik legdrágább környékén testvéreink meg tudták vetni a lábukat. A megadott címen azonban nem találtunk mecsetet. Vajon hová esik a 1217. szám? Kétszer is körbejártuk a hatalmas háztömböt, ami - szemmel láthatóan keresztény - templomból és a hozzátartozó háromemeletes közösségi épületből állt, utóbbi homlokzatán számos színes molinóval.

A legelsőn Jézus szavai voltak olvashatóak Máté evangéliumából: "Idegen voltam és befogadtatok". Hogy kiket kell befogadni, azt a másik hatalmas felirat pontosította: "Szeresd szomszédodat mentális állapotától és fogyatékosságaitól, bevándorlási státuszától, szexuális orientációjától és nemi identitásától, vagyoni állapotától, vallási csoporthoz vagy rasszhoz tartozásától függetlenül ..." Egy harmadik molinón pedig fontosnak érezte a közösség külön kiemelni, hogy mindez a muszlim szomszédra is vonatkozik. A kompozíciót kiegészítette egy hatalmas "Black Lives Matter" felirat és az LMBTQI-mozgalom szivárványos zászlója. Középen pedig egy jóval ritkábban látható szöveget betűzhettünk ki, aminek értelmezéséhez első körben internet kellett, mert bevallom, a látogatás előtt fogalmam sem volt arról, kik a duwamishok. A molinó - "We humbly stand on Duwamish land" - azt jelezte, hogy ez a keresztény közösség tisztában vannak azzal, kik ennek a földnek az eredeti tulajdonosai, és annak a városnak, ami egyébként az utolsó duwamish törzsfőnökről, Seattle-ről kapta a nevét. 

Ritkán tudatosul bennem, mennyire fárasztó az a nem elfogadás, ami körülvesz minket. Utazás közben pedig ez a fáradtság megsokszorozódik, hiszen bizonytalansággal járnak a váratlan helyzetek, az ismeretlentől való félelem, az állandó kérdés, hogy elfogadnak-e az új helyen vagy nem. Ugyanerről a folytonos stresszről számol be szinte minden kisebbséghez tartozó ember, legyen az vallási, etnikai vagy gender alapon megkülönböztetés elszenvedője. Nem véletlenül ad minden vallás számos segítséget és könnyebbítést az utazóknak.

Ez a rengeteg bátorító felirat viszont elég volt ahhoz, hogy a nagy ismeretlenben be merjünk menni és meg merjük kérdezni, mégis, hol az a mecset, amit már egy fél órája keresünk. Magyarországon egy ilyen kérdést fel sem tennék az utca emberének egy idegen városban, de eddig az USA többi városában sem akarózott ilyesmi. Itt azonban bementünk, és meg is szólítottuk az első szembejövőt.

Ennyire kedvező válaszra viszont nem számítottunk. Mnt kiderült, az imahely itt van az épületben, mégpedig a második emeleten. Fel is mentünk lifttel, és egy üres teremben találtuk magunkat, ahol az egyik szekrény ajtajára valóban fel volt írva: "Downtown Muslim Association". Kiderült, hogy egyéb ingatlan híján már 15 éve itt tartják a környékbeli muszlimok a pénteki imájukat és egyéb alkalmi összejöveteleiket.

Nem először láttam olyat, hogy egy vallásos közösség otthont ad hányattatottabb sorsú vallási kisebbségnek, például itthon a progresszív Szim Salóm zsidó közösség egy ideig Iványi Gábor egyházában imádkozott. A muszlimok befogadásához azonban még nagyobb bátorság kell, és erre itthon nemigen találtam még példát. 

Seattle-ben viszont sok minden lehetséges, ami nálunk nem. Mint kiderült, ez a közösség nem is kifejezetten új, sőt, a liberális hagyományaira büszke városnak az egyik legrégebbi gyülekezetébe tévedtünk. A Plymouth Church 1869-ben alakult meg, mégpedig a Pioneer Square-en, ami ma a város legrégebbi terének számít. Jelenlegi vezetője Rev. Kelle Brown pedig nemcsak lelkész, de tehetséges szoprán is, aki itt éppen egy jótékonysági koncerten énekel. Emellett író, aki az első kiadott gyerekkönyvét lányának, Indigónak dedikálta. Az írást és a művészeteket fontos eszköznek tekinti a lelkészi tevékenységében. Jelenleg pedig éppen doktori disszertációját írja "Szolidaritás és tanítványság" címmel a hajléktalanság legkülönbözőbb útjairól. A társadalmi megkülönböztetések elkötelezett szószólója.

A gyülekezet ma a United Church of Christ nevű egyházhoz tartozik, akik 2016-ban a honlapjukon szólították fel a gyülekezetet arra, hogy ramadán idején fokozottan figyeljenek muszlim szomszédaikra, helyezzenek ki támogató molinókat, látogassák meg a legközelebbi mecsetet és tanuljanak az iszlámról. A 2018-as trumpi "muszlim tilalom" életbe lépésekor pedig a muszlimokkal együtt vonultak ki az utcára, hogy tiltakozzanak. 

Így esett, hogy utazókként megettük a szendvicsünket, megpihentünk, ráadásul még nyugodtan tudtuk a rituális mosdást is elvégezni, mert a gyülekezetben a szokásos férfi és női wc-k mellett számos családbarát és gendersemleges wc-t is elhelyeztek. Hogy a muszlimoknak pedig ezért miért jön jól, az legyen a következő fejezet tárgya....