Családom és közeli ismerőseim heves tiltakozása ellenére a múlt hétvégén megvalósítottam régen dédelgetett álmom, és elutaztam a Közel-Kelet puskaporral töltött Svájcába – Libanonba.  

​Később már persze kiokosodtunk az árfolyamot illetően és a kisboltban egész jól sikerült pénzt cserélnünk. Azt azért furcsa volt megtapasztalni, hogy ez az ország még nálunk is rosszabb fizetőeszközzel rendelkezik, hiszen egy forintért öt fontot kell számolni.

Mivel a reptér fogdájában elvesztegettük az alvásra szánt időt, kicsit kótyagosan, de annál nagyobb lelkesedéssel elindultunk Bejrút felfedezésére. A Hamra negyed kávézókkal, butikokkal, éttermekkel övezett három és fél kilométeres főutcáján a belváros felé haladva végigsétáltunk a történelmen. Az 1948-as arab-izraeli háború, az 1975-ben kirobbant 15 éven át tartó polgárháború, a kétezres évek merényleteinek tanúként szolgáló nyomai az egykor szebb napokat látott, romjaikban is gyönyörű lakóépületek. A mementóként meghagyott házak golyónyomai, a beszakadt háztetőkön kisarjadó növények valahol egy új élet reményét is kifejezik.

​Mert a remény nem veszett el a bombázások fülsiketítő zajában, a rengeteg kifolyt vérből a romokon is új élet kelt. A háború törmelékéből feltöltött partszakaszon Dubajra hajazó marina épült. A luxusszállodák vendégei akár pezsgőspohárral a kezükben is szemlélhetik a Földközi-tenger öblében ringatózó jacht-rengeteget. A hajók tulajdonosai dúsgazdag libanoni állampolgárok mellett elsősorban az öböl-menti országok mágnásai, és az egykori gyarmattartó franciák leszármazottai. Bejrút kedvelt úticél a szigorúbb vallási előírásokkal rendelkező közel-keleti országok aranyifjai számára. Itt hódolhatnak otthon kordába zárt szenvedélyeiknek, fogyaszthatnak alkoholt, bulizhatnak a kihívó ruhában magukat kellető, egyébként feltűnően csinos lányokkal. Jelenlétüket a számtalan dubai és egyéb öböl-menti rendszámmal megjelölt luxusterepjáró ottléte sejteti.

​ A helyi fiatalok az utóbbi hónapokban inkább egy igen sajátos formáját választották a gőz kiengedésének. Az október közepén kirobbant tüntetéssorozat az erősen eladósodott országban politikai változásokat, a kormány leváltását tűzte ki célul. Ennek érdekében emberek tömegei, fiatalok, idősek, gyerekek vonulnak estéről-estére Bejrút különböző tereire, hogy tiltakozásukkal hangot adjanak követeléseiknek. Az első napokban útlezárásokkal, autógumi-égetésekkel, kirakatbetörésekkel tarkított forrongás mára szinte utcabállá szelídült. A tüntetők kisebb csoportokba verődve az útjukat biztosító rendőri kíséret mellett vonulnak a demonstráció fő helyszínére, a Mártírok terére. Itt a mobilszínpadokon dj-k diktálják a tempót, az ő vezényletükkel skandálja a nép a jelszavakat, a himnuszt vagy valamelyik aktuális libanoni pop slágert. Az árusok gyorsan alkalmazkodtak a helyzethez, a zavargások kezdődátumával feliratozott pólók, Libanon vagy a forradalom jelképeivel díszített karkötők, kitűzők tömkelegét, mindenféle méretű zászlót, forradalmi hűtőmágnest szinte kétméterenként lehet kapni.  

​Természetesen mi is beszereztünk egy kollekcióra való szuvenírt és felvéve a ritmust, átvéve a szabadság mámorító hangulatát vidáman lengettük zászlóinkat a fegyveres katonáktól, ugrásra kész tévéstáboktól övezett tömegben.A forradalom helyszíne több módon is jelképes, hiszen a teret az isztambuli Kék Mecset mintájára épült Mohammad Al-Amin Mecset és közvetlen mellette, a Parlamenthez vezető úton a maronita Szent György katedrális vigyázza. A tüntetők igyekeznek hangsúlyozni a vallások közötti békés egyetértést, amelyben a cél érdekében félreteszik a több száz éves múltban gyökerező ellentéteket a maronita keresztények, a sííták és a szunniták között. „Libanon_Kelj fel” hastaggal ellátott logójukon a félhold és a kereszt között vöröslő szív hirdeti az egyetértést. Egyébként ezt az egységet a kormány is igyekszik bátorítani. A politikai elitben maronita keresztény államelnök, szunnita miniszterelnök és sííta parlamenti elnök vigyázza a kényes egyensúlyt.  ​

 Az akár tízezres tömegben összegyűlő forradalmárokat pedig komoly létszámban katonák és rendőrök vigyázzák, akik őrködnek a virágokkal felékesített pártok sátraira, a forradalmi eufóriában bulizó tömegre, a különböző politikai vezetők óriásplakátjaira, ugyanakkor szemet hunynak a szobrok talapzatát, az épületek falát firkákkal festő fiatalok felett. Még a más időkben skandalumnak számító fényképfelvételek készítése sem hozta ki a sodrából a rendfenntartó erőket. Készítettünk is fotókat bőven, hiszen 2019 őszén Bejrútban részesei voltunk az élő történelemnek.  

Az útikalandok sora a fővárosban nem merült ki, mert meglátogattuk a Közel-Kelet legnagyobb keresztény zarándokhelyét Harissát, csónakáztunk Jeita cseppkőbarlangjában, felfedeztük a világ legrégebben lakott települését Byblost, megcsodáltuk Baalback és Anjar lenyűgöző romjait, bejártuk Ksara borospincéit és vásároltunk pólót a Hezbollahtól. Na de ez már egy másik történet...  

2019. március 15-én a 28 éves ausztráliai Brenton Tarrant két mecsetet támadott meg az új-zélandi Christchurchben gépfegyverrel. A homlokára rögzített kamerával élőben közvetítette, hogyan gyilkol meg 51 embert és sebesít meg másik 49-et. A merénylet világszerte megrázta a muszlim közösségeket, a tragédiáról  részletesen beszámolt a sajtó, az áldozatok névsora és portréi pedig sokáig keringtek az interneten.

Így többek között azt is megtudhattuk, hogy az 51 halálos áldozat között összesen csupán négy nő volt, és ennek egyszerűen az volt az oka, hogy a merénylő nem találta meg a mecsetek női szobáinak bejáratát. A képen az egyik helyszín, az Al-Noor Mosque férfiak által használt főbejárata látható. Ahhoz viszont, hogy a női rész kapujához jussunk, meg kell kerülni az egész épületet:

Új-Zélandot a Föld egyik legbiztonságosabb országaként tartják számon rendkívül alacsony gyilkossági rátával. A helyi építkezési szokások alakulásában szemmel láthatóan nem az épületet használók fizikai védelme az elsődleges. A közteret férfiak és nők egyaránt az európai normákhoz hasonlóan használják, a nők részt vesznek a munkaerőpiacon és a közéletben egyaránt. Ha itt adott kisebbség olyan épületet működtet, ahol a nők csak a mellékbejáraratot használhatják, azt a többségi társadalom nem is tudja másként dekódolni, mint a nők elnyomásának és kirekesztésének jeleként. 

 A megtámadott mecseteket valószínűsíthetően olyanok építették, akik messzi földrészekről érkeztek, és idegen társadalmak építészeti hagyományait hozták magukkal. Lehet, hogy ahonnan érkeztek, ott a közbiztonság hiánya még ma is indokolja, hogy egy épület női részét, ahol gyerekek is vannak, elrejtve tartsák a férfiak. A szokásaikat pedig természetesen viszik magukkal, és olyan helyeken is vallási előírásként élik meg, ahol annak betartása nem indokolt.

Új-Zélandon elenyészően ritkák a terrortámadások. (Utoljára 1997-ben rázta meg a közvéleményt a hat halálos áldozatot követelő Raurimu merénylet). A christchurchi tragédia drámaian megmutatta a helyieknek, amit soha nem tapasztaltak - mennyire jól jöhet, ha egy épület alkalmas a védelemre. Egyetlen elszigetelt eset azonban nem fogja átformálni a társadalmat és a köztér használatát. Nem fog megváltozni az emberek érzete a közbiztonsággal kapcsolatban, és nem kezdik kétségbe vonni a nők közéletben való részvételének fontosságát. Azok a vallási hagyományok, amik a nőket elkülönítik a közösség terétől, ebben a társadalomban továbbra is idegenek maradnak. És habár adott esetben életmentő volt, de sokak számára továbbra sem megszokható, hogy a nőknek keresgélniük kell az eldugott oldalbejáratot, amin keresztül olyan kis térbe jutnak, aminek semmilyen összeköttetése nincsen a fő mecsetrésszel. 

Pedig Európában is csupán mintegy kétszáz éves múltra tekint vissza a közterek kultúrájának átalakulása, és ezzel összefüggésben a női és férfi terek összekeveredése. Középkori épületek esetében nem ritka, hogy a női szoba a közös térrel összeköttetésben nem álló, intim területként funkcionál.

Elég, ha rövid kirándulást teszünk Visegrádra, és megkeressük a magyar Anjou-uralkodók és Mátyás király idején épült reneszánsz palotát. A főkapun belépve és a királyi kápolna mellett elhaladva jutunk az épület főbejáratához, ami a királyi lakosztályakhoz vezet (kék nyíl). Utóbbiak ablakai mind a főhomlokzat előtt folyó Dunára néznek. Ezzel szemben a királyné lakosztályának bejárata oldalról, a kertből nyílik (piros nyíl), és ugyanide néznek az ablakok is.

Ez a térfelosztás azonban az elmúlt kétszáz évben kikopott az európai kultúrából. Annyira, hogy szinte nincs is intézményünk, ahol lehetőség lenne a nemek szerinti elkülönülésre. A mifelénk egzotikusnak számító mecsetekbe vendégként ellátogató férfiak és nők számára kifejezetten szokatlan élménynek számít megtapasztalni, milyen érzetekkel és élményekkel jár, ha csak a saját nemük társaságában töltik az időt. Az, hogy ez szükséges-e és ha igen, miért, összetett kérdés. A biztonság és a "gyengébb nem" védelme csak egy - Európában valószínűleg elenyésző fontosságú - szempont a sok közül.

Egyelőre ritka az olyan európai mecset, ami teljesen az európai kultúra terméke lenne, bár az iszlám a kontinens második legnépesebb vallása. Így folyamatos a kísérletezés: milyen mecseteket építsünk ma Európában? Mi az, ami a hozzánk érkező iszlámból vallási előírás és mi az, ami egy másik társadalom kulturális értelmezése? Utóbbit hogyan fogjuk európai mértékre szabni? És mennyire szükséges alkalmazkodni, ha adott esetben ez az eltérő kultúra életmentő lehet, mint a christchurchi merénylet esetében? Vagy ez az elszigetelt eset nem meghatározó, és mégiscsak van esély a teljes társadalmi elfogadottságra akkor is, ha egy közösség a többségitől eltérő alapértékeket is megfogalmaz magának?

Vagy nem? A magyar családnevű Josip Vancaš Sopronban született 1859-ben. Horvát származású családjával azonban hamar visszaköltözött Zágrábba, mikor apja ott kapott postai tisztviselőként állást, így oda járt középiskolába, és feltehetően anyanyelvén, horvátul tanult. Élete nagy részét aztán Boszniában töltötte, de utolsó éveiben megint csak Horvátországban és Szlovéniában alkotott. A szarajevói iskolákban mégis úgy tanítják, hogy magyar volt, valójában pedig olyan világpolgár, aki nemcsak a soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchia, de a később megszülető Jugoszlávia tagállamaiban is otthon érezte magát.

Vancaš a bécsi akadémián tanult építészetet. Itt Friedrich von Schmidt lett a mestere, a középkori építészet szakértője, aki nagy hatással volt rá eklektikus-historizáló stílusának alakításában.

1878-ban az Osztrák-Magyar Monarchia elfoglalta Bosznia-Hercegovinát, és mikor főépítészt kerestek az új szarajevói katedrális építésére, Schmidt őt ajánlotta Kállay Béni pénzügyminiszternek, aki az annektálás után Bosznia új kormányzója lett.

Így került Vancaš Szarajevóba 1884-ben, és egészen 1921-ig itt él. Ezalatt nemcsak fő építészeti tekintéllyé vált, de bekerült az új boszniai parlamentbe és polgármesterré is választották. 37 év alatt összesen 102 lakóházat, 70 templomot, 12 iskolát, 10 banképületet, 10 önkormányzati épületet, 6 hotelt és vendéglőt épített, valamint újratervezett egy sor meglévő épületet is. A technikai vívmányok korában jelentős újításokat is bevezetett a villanyvilágítástól kezdve a korszerű fűtési rendszereken keresztül. Neve nálunk teljesen ismeretlen, Szarajevóban sétálva azonban felfedezhetjük, hogy utcát is elneveztek róla.

Hosszú alkotói karrierje alatt Vancaš folyamatosan lépést tartott a legújabb bécsi építészeti trendekkel. Megvalósult tervein azonban nemcsak mechanikusan utánozta a Monarchia fővárosának stílusát, hanem sikeresen alkalmazta azokat boszniai viszonyokra. Terveit a historizáló és eklektikus stílus dominálta, de azt sikeresen vegyítette a bécsi szecesszió legújabb elemeivel, valamint romantikus és keleties motívumokkal. Teljesen egyedi és autentikus boszniai stílust alakított ki, amit akár a skandináv nemzeti romantika stílusához is lehet hasonlítani.

A nevével fémjelzett úgynevezett bosnyák stílust átvette a szlovén Rudolf Tönnies, a cseh Josip Pospošil és az osztrák Ernst Lichtblau. Valamennyien a bécsi akadémián tanultak Otto Wagnerrel és Karl von Hasenauerrel együtt.

Vancaš meghatározta Szarajevó modern arculatát. Mikor arra jártam, kollégám, Amir, a helyi sétavezető mesélt részletesen az épületekről. Lapozzátok végig a képgalériát...: